Nem lenne helyes kiragadni az itthon történteket a modern európai (sőt globális) kontextusból: az idegengyűlölet és a rasszizmus nem csak nálunk kapott új erőre az elmúlt években, és az antiszemitizmus sem hungarikum. A minap a német Der Tagesspiegel felsorolt egy tucatnyi európai politikai képződményt, melyek egyaránt az idegen etnikai csoportokkal szemben határozzák meg önmagukat. A válságok rendre felerősítik a hasonló primitív nézeteket és a belőlük következő törekvéseket.
Ha a jelenség nem magyar, akkor azt a tudománytalan magyarázatot is nyugodtan el lehet vetni, miszerint a szélsőjobboldal bekerülése az Országgyűlésbe egyedül az eddigi koalíciós kormányok tevékenységének gyümölcse. Miközben tagadni, hogy részben politikai felelősség terheli őket és ellenzéküket emiatt, szintén tudománytalan. Az is bornírt ostobaság, hogy jobbközép, konzervatív kormányzás alatt eleve vissza fog szorulni a szélsőjobb. Franciaországban a meglehetősen idegenellenes Nicolas Sarkozy elnöksége alatt új erőre kapott a Nemzeti Front, márciusban kilenc százalék felett szerzett voksot a regionális választáson, és Jean-Marie LePen nyomdokain lépkedő leánya már a mozgalom újraéledéséről szónokol.
Egyvalami viszont magyar sajátosság: a jobbközép orgánumok reakciója. Angliában, Csehországban vagy Hollandiában nem kell a konzervatív lapok publicistáinak amiatt keseregniük, hogy szembekerültek egykori barátaikkal. Ott ugyanis nem szokás együtt piálni a neonácikkal, vezércikkekben, vezérblogokban tüzelni, támogatni őket akkor is, ha szembekerülnek a törvénnyel, és csak a választások előtt pár héttel rájönni, kik ők valójában.
A bejegyzés elkészítéséhez Horváth Gábor cikkét használtam fel.
